Álmomban Mama távoli, hörgésbe fulladó jajveszékelését hallom, és ez az ébredés felé lök. Az anyagtalan sötét lassan elenged, oda az öntudatlanságba süppedés gyógyító végtelenje: az idő megkurtul, a semmi testté formálódik, és a konyhában rotyogó bor szegfűszeres illata az orromba mar.

Mezítláb, hálóingben kisétálok a konyhába. A döngölt padló elnyeli lépteim zaját, nesztelenül érkezem, mintha a testem a szobában maradt volna, de Anya tudja, hogy felébredtem, odahúzta már a székemet az asztal mellé. Felém biccent, gyorsan végigmér, aztán a nagyobbik üstbe szórja az apróra vágott vérikét, isánkát és fekete könnyűzőt. Tudja, hogy ez használni fog – az erdő minden szegletét ismeri, az utolsó megbújt gyógyfüvet is –, de az ajkát szinte láthatatlanra préseli a düh és az aggodalom. Az égési seb fájdalmas és lassan gyógyul. Szerencsére a bódító főzet álomba ringatta Mamát, amit hallottam, az csak a tegnap esti fájdalom visszhangja volt a fejemben, vagy talán még régebbi emlék – hét évvel korábbról, amikor a mérgezésből lábadozott.

Leülök az asztalhoz, és megszokásból óvatosan húzom magam alatt a széket, nehogy zajt csapjak, bár tudom, hogy ha Anya elaltat valakit, az nem ébred fel csak úgy egy kis nyikorgástól. Belehörpölök a kikészített, még forró teába. Anyám főzete a holtat is új életre keltené: olyan barna, mint eső után a föld, amibe az erdő legvénebb fája kapaszkodik. Az illata egy pillanatra áttüremkedik a nagy üstben rotyogó elixír aromáján. Óvatosan emelem a bögrét, hogy a leülepedett teafű ne keveredjen fel túlságosan. Jó erős főzet: az álmosság helyére tettre készség kúszik, miközben minden egyes korty keményíti csontjaim és izmaim. Hosszú, fakó hajam színre kap az italtól, szálai összetapadnak, mint a gyökérszárak, lefutnak a hátamon egész a csípőmig, és mire megiszom a főzet felét, a hajam vége már a fenekemet éri. Lehörpintem a maradékot. Az utolsó korty tormaként marja a torkomat, aztán a gyomromat, a szívemet. A hajam súlya hátrahúzza a fejemet.

– Várj, befonom.

Senki nem fon úgy, mint Anya. Ujjai érintésétől millió szálra bomlik a hajam, és ő sok apró fonatot kezd el a fejem tetején, aztán szemkápráztató mintákba összefonja őket, és közben egy-egy tincs homokszínűre világosodik. A végeredmény, tudom, lenyűgöző: félelmet és vágyakozást kelt, mint egy valódi, uralkodói korona; de nem a szépség a lényeg, hanem a szépséget adó labirintus, a fonatok tekeredése, útja, egymásba gabalyodása, megváltoztathatatlan alakzata, amely innentől kezdve olyan élet, amely Anya kezében van.

Nem tart tükröt felém, úgyis tudom, hogy tökéletes munkát végzett. Érzem, hogy minden szál a helyére került; minden erőm megvan ahhoz, hogy elvégezzem a feladatomat. Visszamegyek a szobámba, kibújok a hálóingemből, átöltözöm. Finom szövésű, fehér ruhámat fakó piros köpönyeggel fedem el, aztán vastag talpú cipőt húzok, és útra készen állok. Anya a kisebbik kondérból zamatos bort mer egy üvegbe, aztán beleteszi a kosárba (maga fonta, jó erős a szíja is, amivel a hátamra vehetem), mellé kalácsot csomagol, és útnak indít. Eszembe jut Mama éjszakai jajveszékelése, a bestiális, artikulálatlan üvöltésbe torkolló fájdalom, amely felverte az erdőt. Az előttem álló, nehéz út gondolata nyomja a vállamat, nem a megpakolt kosár.

Mindig nehéz olyan erdőben járni, amely sérült, és folyton segítség után kiált. Órákig tart, míg elérem a pusztítás terét, de addig is lassan haladok. Azt hinné az ember, ha az erdő pár kilométerrel odébb égett csak le, akkor az épen maradt rész éppoly nyugodt és egészséges, mint a tűz előtt, de ez nem így van. Szinte megbénít a fák panaszkodása, a szakadatlan zokogás, az állatok riadt neszezése, az aljnövényzet siránkozása, a gyökerek felől érkező, végeérhetetlen, kétségbeesett könyörgés. Megállok, hogy megpihenjek, és kezemmel megérintsem a mellettem sóhajtozó fát, hogy tudja: úton vagyok. Az ágak fáradtan körbeölelnek, majd leveleket zizegtetve elválnak tőlem, és kinyújtóznak. Továbbadják a hírt, nyugtatják társaikat. Egy gondolatnyit halkul a sírás, akad, aki köszönetet suttog, van, aki biztat. De aztán egyre több a halott fa, a szétégett állati tetem. Fekete csonkok nyúlnak a magasba, mint megannyi óriás múmiává aszott karja, pernye kavarog a szélben, hamu hullik a halálba taszított földre. Egy idő után nehezen veszem a levegőt, undorodom a füsttől, ami minden egyes lélegzetvétellel belém tolul, az égett növények és állatok bűzétől, ami minden egyes lépéssel belém ivódik. Mire kiérek az erdőből, halálszagot árasztok magamból, de a leégett erdő melletti faluban ez senkinek sem fog feltűnni.

A falu határában kirázom köpenyemből a pernyét, aztán még a csuklyát is a fejemre húzom, hátamra veszem újra a kosarat, felszegem az államat, és elindulok a piactér felé. Lassan lépkedek, és nem állok meg sehol, csak megyek át a falun, el egészen a templomig, aztán azon is túl, egész a piacig, kényelmesen kószálva az árusok pultjai körül, nézelődve, de soha semminek nem kérdem az árát. Nem beszélek, csak hallgatom a falut, teszem a dolgom.

– Uramisten, itt van megint – hallom a hátam mögül. – A jó Isten kegyelmezzen nekünk!

Kétségbeesett öregasszony suttog rettegve a mellette állókhoz. Megállok, és élvezem, ahogy az ajkára fagy a hang. Lassan visszafordulok, és jól megnézem magamnak. Elsápad, mint akinek a vérét szívják. Hátat fordítok neki, és sétálok tovább.

– Rám nézett! – motyogja elhaló hangon. Kedvem volna újra rá meredni, de nem pazarolhatom rá a drága időmet. – Rám nézett!

– Nem fogsz belehalni abba, ha egy szép lány rád néz, Hajnal – mordul rá valaki rosszallóan. Komor férfihang, de érzem benne a bizonytalanságot. Az elfojtott félelmet.

– Nem lány az, te ostoba – felel neki valaki a tömegből. – Boszorkány – mondja, és a szót felkapja a szél, sodorja előre, elkísér most már, bármerre is vezet az utam.

Megyek előre, kétoldalt a rozoga asztaloknál keresztet vetnek az árusok. Néha feléjük nézek, csak hogy megremegjen a kezük, tompává váljék a tekintetük, reszkessen a szájuk, amikor kimondanák, hogy démonfajzat, rontó szellem, vagy ördögszolga. Minél jobban rettegnek, annál erősebbnek érzem magam. Annál könnyebb a léptem a mézes csuprok, kis vászonzsákokba mért bab és lencse, a ládákba halmozott alma és körte közt. Van, aki diót árul, van, mások szilvából, szederből, almából és körtéből vagy szőlőből főzött lekvárt. Mindent ennek a földnek köszönhetnek, és bár sokszor emlékeztettem már őket erre, valahogy mindig elfelejtik. Most egyelőre nem szólok egy szót sem, csak hallgatom őket. Megyek tovább, teszem a dolgom.

– Egy napot sem öregedett, úgy éljek! – jegyzi meg valaki. Nem irigykedik, a hangjában viszolygás gomolyog. Üvegportéka csattan a földön; vagy megremegett a kéz, amely az asztalba kapaszkodott, vagy elerőtlenedett a kar, amely épp egy butéliát markolt. Oly mindegy.

– Rajtad sem látszik meg az a hét év! – hallom a magam mögött hagyott választ. – Így van ez, ha elég öreg az ember, vagy ha elég fiatal. Nyolcvan vagy nyolcvanhét, ki mondja meg a különbséget? Tizenhat vagy húsz, ki tudhatja biztosan? 

Ezer vagy kétezer, gondolom. Nektek nem számít.

– Én nem hét évről beszélek, Döme! Én már itt voltam akkor is, amikor te még sehol sem voltál. Én láttam már őt húsz évvel ezelőtt is. Harminc évvel ezelőtt is. Negyven évvel ezelőtt is.

– Mama, nem olyan jó már a szeme, mint régen. – Ez egy kedves hang, fiatalosan cseng. Az öregasszony azonban felcsattan.

– Láttam, amit láttam! Ez a nő nem változik. Olyan, akár egy vámpír. És amikor megjelenik, akkor valaki eltűnik. Így volt ez hét éve is, amikor eltűntek a Horgas és a Vadász család férfiai. Így volt jó húsz éve, amikor Teres legidősebb lányának veszett nyoma egyik napról a másikra. Vagy harminc éve, amikor… kit vitt el akkor, ki is volt az…

– A Feketéék legidősebb fiát – segíti ki egy hang. Alig hallható, reszelős szellemhang, de úgy tűnik, az egész piacot megszállja az emlékezés ereje.

– Előtte meg a sírásó Tomit és a feleségét.

– És járt már itt még korábban is, esküszöm az unokám életére. Anyám emlékezett rá, még lánykorából. És azt mondta, az ő anyja is látta már. Mindig teliholdkor jön. Ugyanaz a fakó piros, csuklyás köpeny. Ugyanaz a vastag talpú cipő. Ugyanaz a fonott kosár a hátán. És ugyanaz a fiatal, soha nem öregedő arc.

– Ilyenkor bejárja a falut.

– Kiválasztja, kinek nincs jövője.

– És aztán hiába is keressük. Nem kerül elő még a holtteste sem.

– Ha jóllakott, eltűnik egy időre. De eljön újra és újra. És a nyomában pusztulat jár. Amikor útjára indul, rombolni kezd. Megmérgezi a folyót. Vagy felgyújtja az erdőt.

– Boszorkány!

– Ördögfattya… – pusmogják, majd újabb és újabb kiáltások keverednek a hangzavarba.

– Kísértet!

– Démon!

– Teliholdkor jön. Vérfarkas az!

– Természetellenes teremtmény!

– Érinthetetlen hóhér!

– Vagy csak egy lány az erdőn túli faluból, aki az anyja ruháit hordja – próbálkozik valaki, de lehurrogják.

– Striga! Isten kegyelmezzen nekünk!

– Az erdőnk már leégett. De nem elégszik meg ezzel. Meglássátok: elvisz valakit közülünk.

Nagy a kísértés, hogy megálljak, és rájuk nézzek, de nincs itt, akit keresek, hát megyek tovább. Lüktet bennem Mama fájdalma, hogy el ne feledjem, miért járom a falut. Nem mintha képes lennék felejteni. Álmaimban Anya nem is szült engem, csak leült a rokkája elé, hogy a testem vázát megfonja gyökerekből és emlékekből, majd megmerítse azt az idő mágiájában. Az idő, mint Mama és Anya mondani szokták, felbecsülhetetlen értékű szövetséges.

Elérek a piac végéhez, megyek tovább a kocsma felé. Az udvaron harsány férfitársaság issza a sörét. Ahogy az asztal közelébe lépek, elhallgatnak. Nagyot koppan két korsó, amit a felszolgálólány tesz le eléjük némán, engem bámulva.

A hajkoszorúm egy tincse meglazul, elkezd kifelé araszolni a bonyolult mintázatból, mintha szabadságot nyert volna, de a mágikus fonás ereje visszafűzi a helyére. A fejemet hátrarántja a mozdulat, és az egyik férfi, aki az előbb még azt hitte, szabadon mosolyoghat rám, a szívéhez kap, és egy pillanatra nem kap levegőt. Megvagy, gondolom. Megyek tovább, de visszanézek, és rámosolygok, majd az erdő felé biccentek.

Tudom, hogy te voltál, gondolom.

Tudod, hol várok rád, olvassa a mozdulatomat.

A felégett erdőrészhez sétálok, oda, ahol üszkös faágak könyörögnek a megkönnyebbülésért, épp oly hangosan, ahogyan Mama nyöszörög a bódító és regeneráló gyógyír után. Elszenesedett kérgű tölgyek és gyertyánok zihálnak a nehéz füstben, akadozva lélegeznek és nyújtják gallyaikat segítségért. Mama felém nyújtott, kérgesre égett, feketéllő karjára emlékeztetnek. A felperzselődött galagonya és magyal akár a Mama koponyájára sült hajtincsek maradványai. Elevenen égni elképzelhetetlenül fájdalmas, de Mama magára vesz minden szenvedést, hogy mi, Anya és Lánya, tehessük a dolgunkat. Hét éve, amikor a folyóba mérget öntöttek, és az erdő keleti sarkában minden növény sorvadásnak indult, és minden állat, ami csak evett belőlük, elhullott, Mama pergamensápadtan, csontig fogyva okádta a mérget, két éven át csak hányt és hányt, a világ minden színében öklendezte fel a pusztítás földbe szivárgott anyagait, és időnként úgy adta ki magából, mintha az állkapcsa maga lenne az erdőszéli szikla, amelyről lezúdul a folyó vize. Akkor azt gondoltam, nincs fájdalmasabb annál, mint amikor éveken át nem bírsz ételt-italt magadhoz venni, mégis folyamatosan hánysz, mert varázslatos módon mindig újratermelődik benned a méreg, és ezért tudod, hogy nem lesz vége csak úgy, nem száradsz ki, nem múlsz ki végelgyengülésben, elvégre az idő kegyetlen szövetségesed, megtart, és addig hánytat, amíg el nem kezd gyógyulni a világ.

Az emberek tiszteletlenek és sokszor gonoszak, mégis számíthatnak arra, hogy belehalnak az elviselhetetlen fájdalomba. Nekünk viszont muszáj elviselni az elviselhetetlent. De ez nem jelenti azt, hogy tehetetlenül néznénk az elviselhetetlen pusztítást.

A felégett erdő még mindig füstbe burkolódzik, de piros köpenyem így is messziről látszik, odavonzza a férfit, aki másra sem gondol már, csak arra, hogy őt választottam.

– Veszélyes dolog egy ilyen fiatal lánynak egyedül járnia ezen a környéken – mondja köszönés helyett. Szép szál legény, a hangja magabiztos, a mosolya csábító. De amint nekidőlök a mögöttem magasodó égett facsonknak, felizzik elmémben az erdőtűz, látom az emlékeinket, a hanyagul rakott tüzet, a kiürült pálinkás üveget, a férfi riadalmát, amikor azt hitte, vaddisznó közeleg, a tűzbe tartott faágat, amivel el akarta űzni a vadat, az őrült módjára elhajított lobogó dorongot, és a rémült futást, amivel magára hagyta a fákat és az állatokat, amint beléjük harapott a tűz.

– Nem is vagyok egyedül – tolom el magamat a fától, hogy kitisztuljon az elmém.

– Nagy szerencse – feleli, én pedig bólintok, pedig tudom, az lenne a legnagyobb szerencsétlenség, ha ember volnék, és hinnék neki. – Merre tartasz?

– Anyám anyja bent lakik az erdő szívében. Neki viszek bort és kalácsot, hátha attól erőre kap. De nagyon beteg; ki tudja, eszik-e, iszik-e még. Leginkább csak alszik egész nap.

– Akkor sietned kell, hogy időben odaérjen az étel és az ital, nem igaz?

– Ahogy mondod – bólintok. Minden szava ismerősen cseng. Anya úgy fonja az erdőrontók életének szálát, hogy nem tudnak meglepetést szerezni.

– Akkor hadd segítsek! – ajánlkozik. Szinte esedezve kér; mintha szolgálni akarna. Közben csak arra tud gondolni, milyen lenne, ha uralkodhatna fölöttem, ha éjjel nappal csak őt szolgálnám. – Viszem a kosaradat, és akkor gyorsabban haladsz. Hamarabb elérjük a házat.

– Ez nagylelkű ajánlat – felelem. – Vagy tán fizetséget vársz cserébe?

Mintha meghökkenne, amiért átlátok rajta, de aztán elhessegeti magától ezt a gondolatot. Egy olyan fruska, mint én, nyilván nem képes a szavak mögé látni, nyugtatja magát. Egy ilyen kislány nem ismeri még az életet, csak a tündérmeséket.

– Fizetséget? Ugyan már! – neveti el magát kényszeredetten. Máskor erre a zajra felriadna egy csapat madár, vagy kiugrana egy riadt nyúl, de a felégett erdő nyomasztóan néma marad, csakúgy, mint én. Útitársam nehezen leplezi zavarát, izzadt tenyerét koszos bőrnadrágjába törli. Talán furcsállja, hogy nem nevetek vele, el sem mosolyodom, de eszem ágában sincs oldani a feszültséget, megkönnyíteni a dolgát. Úgy érzem magam, mintha egy végtelen ravatalozóban sétálnánk. – Önzetlenül segítek. De persze – folytatja simlisen, mohó tekintetet vetve rám –, örömömre szolgálna, ha a segítségemet a végén megjutalmaznád egy csókkal.

Pontosan tudom, hogy mi az, amit a tündérmesék csóknak neveznek. Hogy mi az, amit ő örömnek nevez. Tudom, mit jelent egy ilyen férfi sóvárgása: felperzselné ártatlanságomat, mint a széltől belobbanó tűz az erdőt; megmérgezné a testemet, és éveken át csak hánynék és hánynék, valahányszor arra gondolnék, mi az, amitől nem tudok szabadulni, mert ez nem gyógyul meg másnapra vagy kilenc hónap múlva. Ő persze azt hiszi, túl ártatlan vagyok ahhoz, hogy felfogjam, mi az, amit kíván és nem mer kimondani.

Emberek. Hogy párosulhat ekkora romlottság ekkora naivitással?

– Egy csók az elvégzett munka jutalmaként – mosolyodom el. – Ha házig cipeled a kosaramat.

Azonnal lesegíti rólam a kosarat. Végigsimítja otromba tenyerével a vállamat, mintha csak véletlenül ért volna hozzám, majd a hátára veszi a terhemet.

Alig bír magával. A kosaram könnyű, meg sem érzi, de erőteljesen zihál, valahányszor felé pillantok. Így megyünk majd’ egy órán át. Csak a csókra gondolunk, ő és én. A mindent felforgató, a testet magából kifordító csókra, a tűzre, a méregre, amire – azt mondják az emberek – csak az idő a gyógyír.

Észre sem veszi, mikor vezettem át abba az erdőbe, ahová ember magától el nem talál. Csak megjegyzi, hogy erre még sosem járt. Vagy hogy ilyen virágot vagy olyan madarat még sosem látott. Hogy azt hitte, ilyen fák csak a mesékben a léteznek. Hogy milyen hamar elkezdett alkonyodni. És milyen szerencse, hogy ide már nem ért el az erdőtűz.

– Az erdő kellős közepén van a ház, azt mondtad? – kérdi végül.

A sóvárgás eltölti a hangját, ott akar lenni, a vadon kellős közepén, elképzeli, hogy van egy kis tisztás valahol, egy rés, amit birtokba vehet, ahol megpihenhet, ahol a szolgálatára kényszeríthet.

– A szívében – felelem. – A mogyorófákon túl, ott, ahol a három óriástölgy szinte összenő.

– Idehallani a farkasok üvöltését – néz rám ámulva. – És te erre jársz egyedül nap mint nap?

– Én nem félek a farkastól – mondom. – Azért üvöltenek, mert ők félnek. Túl nagy nekik ma a hold.

– Bátor vagy – nyögi végül, és kabátját izzadt kezével összébb húzza magán. 

– Siessünk! – vetem neki oda, és megszaporázom a lépteim. Csuklyám hátracsúszik a tarkómon, le a vállamig, ő pedig közelebb lép, a leheletét szinte a nyakamon érzem. Csodálja a hajfonataimat, remegő ujjakkal utánuk nyúl, incselkedne velem, kibújtatna egy tincset a szoros fonatból, de épp hogy sikerül meglazítania, az összetapadó hajszálak máris visszaugranak a helyükre, szinte visszasiklanak, mint kígyók az avar alá. Ahogy sarkon perdülök, látom, az erdőrontó döbbenten mered előre, kinyújtott keze mintha görcsbe rándult volna. Odahajolok hozzá.

– Már közel a ház – ígérem, és a szavamra láthatóvá válik a mogyorófák mögött rejtőzködő viskó. Az erdő szíve sosem hagy cserben miket.

Farkas vonít a távolban, száraz ág reccsen a talpunk alatt. Bogárzümmögés vegyül az izgatott madárcsivitelésbe, szél játszik a lombok leveleivel. Köszönt az erdő.

– Megérkeztünk – mondom, és szélesre tárom az ajtót. Belépünk, és hagyom, hogy az ajtó visszacsapódjon mögöttünk.

– Ez meg mi a… – kezdené, de befejezni már képtelen a gondolatot. Túl sok az, ami elé tárul, és még több az, ami rejtve marad a látvány mögött.

Mi kintről kőből rakott ház, idebent pulzáló menedék, melynek falait sűrű indák szövevénye adja. A füves-virágos padlóból nő ki Mama ágya: kemény, kérges fa ágai fonódnak ágykeretté, a szalmamatrac helyén gyógyfüvektől illatos, vaskos moha nő. Mama fekete teste belesüpped az ágyba, alig lélegzik, de tudom, itt van velünk. Mellette Anya ül növényszárakból font székén. Épp csak felpillant, amikor belépünk, de tekintetét gyorsan elkapja, nem hagyja abba a munkát: két tenyerét egymás felé fordítja, mintha egy testes, láthatatlan korsót tartana, de a korsó helyén ősi mágia tölti ki a teret, ott siklanak, tekerednek, rendeződnek bonyolult csomókba a fonalak. Mama ágytámlájából nőnek a finom szálak, selymes, áttetsző növényfonalak, akár az árvalányhaj, csak épp ezerszínűek, és összesodorva erősebbek, mint a kovácsolt vas. Ahogy Anya kezei közt átbukik a sorsfonás, leomlanak a szálak, és a fűvel, virággal benőtt padló elfogadja az áldozatot, kegyesen magába húzza az élet fonalát, hogy az beépüljön a gyökérzetbe, amely egyben tartja ezt a világot.

Anya kezei közt a szálak egymásnak ugranak, egyetlen pillanat alatt tizenhárom csomóba húzza a mágia a fonalat: egy nagy csomó középen, körülötte tizenkét apróbb göb. Ahogy szorosra rándul a minta, az erdőrontó nyaka oldalra biccen, a szeme lecsukódik, a teste elernyed, de nem omlik a padlóra: megtartja a láthatatlan sorsszálak sokasága. Kiterített holttest a ravatalozóban, gondolhatná bárki, ha látná – de az erdő szívéhez nem talál el senki, csak az, akit mi magunk vezetünk oda.

Ahogy az erdőrontóból kiszakad belőle a lélegzet, Mama nagyot sóhajt az ágyán, és magához tér a bódulatból. Szemét tágra nyitja, Anya pedig fáradtan az ölébe ejti a kezét. A bonyolult csomó ott lebeg előtte, körülötte pedig tovább sodródik-iramlik a világszál.

Nézem az erdőrontót. Ott fekszik előttem, tehetetlen tetszhalott, kiszolgáltatva annak, aki rátalál. Igazi mesebeli állapot. Amelyben egy csók sohasem egy csók.

Anya keze megmozdul, és a láthatatlan ravatalból rózsák nőnek ki. Itt és most feladatunk van, üzeni finoman. Mintha bármikor is elfelejtettem volna.

A mesére gondolok, arra, amelyikben a királylány száz évig várta a megváltást, mire végre jött egy királyfi, aki életre kelthette volna, de helyette meggyalázta, és így nem tért vissza azonnal az életbe, hanem előbb ő adott életet másoknak. Én sosem voltam gyerek és sosem leszek felnőtt, de mindig tudtam, hogy ez nem lehet a mese a vége. Mert egyetlen királyfi sem lovagolhat bele a semmibe, ha egyszer gyalázatot követett el egy erdőben.

– Az ígéret szép szó – mondom, és a férfi felé hajolok.

A szája élettelen, amikor megcsókolom, hideg és száraz. Idő kell neki, amíg végigfut benne az élet, időbe telik, míg felforgatja a testet a méreg, míg felperzseli belülről, mint a fékezhetetlen tűz, ami halált hagy maga után. Kinyílik a szeme, és vonaglani kezd, üvölt, ahogy a torkán kifér, de a láthatatlan ravatal fogva tartja. Hiába akar rám ugrani, leteperni, kitekerni a nyakam, szétszaggatni, csak üvölteni tud, egyre bestiálisabban, míg végül hatalmasat reccsen a teste, széthasad, akár a félbe vágott barack, és láthatóvá válik benne az embriószerű szörnyűség, miközben a szétrongyolódott embertest levetett koldusköpenyként hullik a földre. A sűrű vér hatalmas tócsába gyűlik, és ahogy magába issza a füves talaj, újabb virágok nyílnak a talpunk körül, miközben élénkvörössé színeződik a köpenyem. Mama testéről az égett bőrkéreg apró darabkákban válik le és porlad szét. Alatta a bőr világos rózsaszín, akár az újszülötteké, bár a test olyan vén, hogy már az idő sem tartja számon a korát.

A levegőben ragadt embrió nőni kezd; a meztelen, idegen test vonaglik, rázkódik, nyúlnak végtagjai, karmai, pofacsontja. A testét borító szutyok lassan megkérgesedik, kifakul, majd szinte varázsütésre millió szőrszállá válik szét. Lompos farkát csóválva vonít a többi farkassal, barnássárga szeme haragvón villan rám, de én állom a tekintetét. Közelebb lépek hozzá, és ráteszem a kezem a fejére. Ettől valamennyire lehiggad, bár továbbra is figyelmeztetően morog, és aztán mutatja az ínyét, hegyes fogait – de én nem félek a farkastól. Anya kiengedi a sorsszálakból font bilincsekből, mire az állat megrázza magát, majd leugrik mellém a padlóra. Pofájával megbökdösi, majd fogai közé veszi és odébb vonszolja levetett emberbőrét, és amikor visszakullog, szűkölve nézi a vértócsa helyét, a tompa piros foltot a zöld fűszönyegen.

Lerántom magamról piros köpenyemet, és elé vetem. A durva szövet meglibben a földön, majd sűrű, sötét vérré lényegül, a farkas pedig döbbenten mered a tócsára, és nézi benne a tükörképét.

– Ugye tudod, miért ilyen nagyok a füleid? – kérdem.

Felvonít, mintha csak a holdnak panaszkodna, de én pontosan értem a válaszát.

– Hogy minél hamarabb meghalljam, ha az erdő segítséget kérne.

Bólintok, ő pedig óvatosan körbejárja a vértócsát.

– Ugye tudod, miért ilyen erősek a lábaid?

Lebámul izmos végtagjaira, majd a felszegett pofával üvölt.

– Hogy minél hamarabb odaérjek, ha meg kell védenem az erdőt.

– És ugye tudod, miért ilyen nagyok és élesek a fogaid?

– Hogy tiszteletet követelhessek mindazoktól, akik nem tisztelik az erdőt.

Óvatosan leguggolok, és kinyújtom a karomat. Az érintésemre megszilárdul a vér, egy pillanatig festett tükörnek tűnik, majd ismét szövetté lágyul. Felkapom a földről, és ahogy felegyenesedem, magamra vetem vörös köpenyemet. Aztán tágra nyitom az ajtót, mélyet lélegzem az erdő friss levegőjéből, és szabadjára engedem a farkast. Az vissza se néz, csak nekiiramodik, hogy minél előbb csatlakozhasson a falkához.

Hét év múlva épp ilyen lelkesen fog felém futni. Nekidörgölődzik majd az erdő szívének, szeretettel megnyalja a kezemet, és elmeséli, milyen hűségesen szolgálta az erdőt, hogy vette át a teher egy részét a vállamról. Én pedig megjutalmazom szolgálataiért: megcsókolom szőrös pofáját, ő pedig utolsót vonít a kerek képű, lampionként ragyogó holdra, és lekushad lábamhoz. Utolsó lehelete még megmelengeti csupasz lábfejem. Aztán a farkastest egy reccsenéssel behódol Anya mágiájának, kettéválik, mint az érett barack magja, és megmutatja nekem az ismeretlen ismerőst. Amikor magához tér, tisztelettel néz rám, és szégyenkezés nélkül bújik bele új ruhájába.

Farkasok kísérik majd az erdő széléig, az éj közepén, vissza a faluba, ahová idegenként érkezik. Új teste elrejti múltját, emlékeit az erdő fái dajkálják. Nem emlékszik, hogy vaddá kellett lennie, hogy megértse a vadont; csak azt tudja, hogy szíve van a rengetegnek, és neki védelmeznie, táplálnia kell az erdőt. Kunyhóját a falu határában építi meg, és ha magasról világít a kerekded hold, besétál az erdőbe, követi a farkasok énekét, amely elvezeti őt a rejtekemhez. Leül az ajtó elé, és tudja, érzi, hogy egyszerre dobban a szívünk. Ott fekszem az anyagtalan sötétben, magatehetetlenül várakozom, és rózsával benőtt ágyamban arról álmodom, hogy egyszer nem a fájdalom lök vissza majd időtlen testembe, hanem egy csók, amely sohasem csak egy csók, de talán egyszer mégis annak a záloga, hogy boldogan élhessünk, míg a világ világ.

(First published in Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2023 | The Best Hungarian Science Fiction and Fantasy Stories of the Year 2023, Gabo Kiadó, Budapest, 2023)