Jadwiga a város. Teste felszívódik a falakban, tudata behálózza a repedéseket, emlékezete összekeveredik az épületek emlékezetével. Kinyújtózik bennük, és mire leszáll az éj, Drezdával együtt hunyja le száz meg száz ablakszemét. Este tíz óra tizenöt perckor azonban felébred az ég. Felébred, felmordul, felragyog – aztán mindössze negyedóra alatt sok ezer bombát okád ki magából. Jadwiga akkor megriadva visszahúzódik a lángra kapó tetőlécekből, a szétrobbanó ablaküvegekből. A vakolat alatt meglapulva áramlik egyre lejjebb, pincék hűs betonpadlójában kereng, és bordáin érzi az összezsúfolt emberek talpának súlyát. A tűz azonban mindenhová utánakúszik, tégláról téglára űzi, Jadwiga pedig hosszan menekül előle. Körmei végül a nyirkos földbe vájnak a város alatt, már elhiszi, hogy szabadulhat, ám a falak visszarántják önmagukba. Akkor megfordul, kiterjeszti testét minden épületre az Elba partján, és hagyja, hogy csontig csupaszítsa a tűzvihar. Napokig ég.

Amikor végül leomlik a Frauenkirche kupolája, Drezda kiveti magából – ám a kettejük közti kötelék még olyan eleven, akár egy pulzáló köldökzsinór. Jadwiga imbolyogva járja az utcákat, alakján át-áttünedeznek a koromlepte falak, léptei nyomán repedések futnak végig a kövezeten. Elevenek és holtak csak sötét foltok körülötte a város háttere előtt; beléjük botlik, átesik rajtuk, csoda, hogy nem válik maga is a lángszórók martalékává, amelyekkel a Wehrmacht katonái elhamvasztják az utcán heverő testeket. Drezda még sokáig nem ereszti: valahányszor kiérne az épületek közül, érzékei összezavarodnak, és újra a Frauenkirche előtt találja magát.

Jadwiga a város – Jadwiga egy sovány, görbe hátú asszony, aki végül lopott kézitáskájában egy gyermek összeégett koponyáját viszi magával a romok közül.

– Halt! Wer da?

Jadwiga összerezzen. Mégis sikerült kijutnia a városból. Egy mező nyújtózik körülötte a szürkületben, a szemközti bokrok fekete sávja előtt pedig géppisztolyos katonák álldogálnak. Egyikük kiabált rá az előbb. Az asszony magához szorítja a táskáját, nem szól, nem moccan. Tudatából kezd elszivárogni a város, immár érzi a vékony ruháin átsüvítő szelet, és azt is, hogy a lyukas cipőjén felkúszó hidegtől egyre jobban kell pisilnie.
– Verdammt! – szitkozódik a katona, majd durván int neki, menjen oda, mozogjon. Jadwiga még keresi a helyét a testében, és ahogy közelebb lépdel, egyszerre érzi a saját csontjait és a férfiét, ahogy enyhén szétvetett lábakkal áll, és két marokra fogja a géppisztolyt. Nemrég eltört a bal csuklója, azért tartja olyan mereven. Koponyájának tágas terét kitöltik a történetek.

– ⁠Ich muss Ihre Tasche durchsuchen – mormolja unottan.

Jadwiga lassan lel rá a szavak értelmére. A csontok titkához az ösztönei húzzák, a német nyelv azonban el-elhalványul emlékezete szövedékében. Amikor végül válaszra nyitja a száját, attól fél, hogy szavak helyett a szétrobbanó ablakok csörömpölése és az emberi testekből kisülő zsír sistergése szüremlik ki rajta. Végül csak egy rekedt női hang hallatszik:

– Személyes holmi.

– Mutassa!

Az asszony magához öleli a kopott, bordó kézitáskát, ám a katona odalép hozzá, és lefejti róla a kezét. Előbb csak a súlyát mérlegeli a fogantyúját három ujján egyensúlyozva, aztán mégis kinyitja, és a táskából gyűrött asztalkendők fordulnak ki, hepehupáikon vörös fonállal hímzett keresztszemes minták domborulnak. A férfi egy hirtelen mozdulattal kihúz egyet közülük, és a vászon gyűrődéseiből apró, sárga csontok hullnak a fűre. Szerencsére akad köztük csirkéé is, azt a katona vélhetően felismeri.

– A kutyámnak – magyarázza Jadwiga, mert addigra a férfi koponyájából kiolvassa, hogy van egy tacskója.

– Ott maradt? – pillant a katona a város felé, aztán leteszi a táskát, és nem szól semmit, amíg az asszony lekuporodik, és visszatömködi a kihullott csontokat a rongyok közé.

– Blitznek hívták – mondja ki Jadwiga a katona kutyájának nevét, és egy mozdulattal összepattintja a táska száját. – Kérem. Éhes vagyok. Fázom.

Kiderül, hogy a ligetesen túl üres raktárépületek állnak, ahová a városból menekült túlélők zsúfolódtak be. A katona elkíséri odáig Jadwigát, társai tovább virrasztanak a hidegben.

– Nők és gyerekek jöttek egész nap – zsörtölődik útközben, az asszony mellett lépdelve. – Miféle szörnyetegek bombáznak egy várost tele nőkkel és gyerekekkel?

Jadwiga nem felel, mert pontosan látja a katona koponyájába írva mindazokat a szörnyűségeket, amelyeket a háború kezdete óta elkövetett.
Az asszonynak végül a csarnok egyik huzatos sarkában szorítanak helyet, egy olyan szalmamatracon, amelyiken már fekszik valaki más: egy apró termetű nő, akinek csak szőke feje búbja látszik ki a durva pokróc alól. Jadwiga hátat fordít neki, melléhez szorítja a táskáját, és a sötétben némán várja, hogy a város maradéka is kioldódjon a testéből.

Jadwiga kislány. Egész nap a lócán térdepel, és az ablakban nyíló muskátlikon túl az udvar gyorsan hízó pocsolyáit figyeli. Mire az anyja hazaér, eláll az eső, és Jadwiga a párkányon könyökölve nézi, ahogy lába nyomán felfröccsen a víz. Amikor átlépi a küszöböt, remegés fut végig a kunyhó falában.

Hiába húzta a fejére a nagykendőjét, teljesen átázott. Sötét hajának első, ősz tincse jobboldalt az arcához tapad. Jadwiga figyeli, ahogy lerúgja a csizmáját, ledobálja vizes ruháit, és ingben meg alsószoknyában az asztalhoz perdül, leteszi rá a négy sarkán összecsomózott vászonkendőt. Mások kenyeret, szalonnát vittek így magukkal, ha útnak eredtek – Jadwiga anyja csontokat hordott haza.

Aznap hoz először emberkoponyát. Régóta heverhetett már a fák alatt: az állkapocs hiányzik, a gyér felső fogsor hézagaiban föld sötétlik. A bal szemöldökcsont fölött zöld foltot hagyott az erdő.

Jadwiga két kézzel a lóca festett karfájába kapaszkodik.

– Mondd, Jadwiga, hol vannak a történetek? – kérdezi az anyja.

– A csontokba írják őket – feleli a kislány, ahogy tanulta. – De ezt nem akarom. Ez néz engem! Nem akarom.

Anyja azonban rezzenéstelen arccal folytatja a kikérdezést:

– Mire valók a történetek?

– Hogy általuk erősebbek legyünk. Hogy egy testben sok legyen belőlünk, és ne hulljunk szét soha. Mama… miért nem lehet csak madarakból?

– Madár vagy tán, te ostoba? – feleli dühösen az anyja, és megrázza a haját, szertefröcsögnek belőle a vízcseppek.

Jadwiga megtanulja gránitmozsárban megőrölni a csontokat, és magába szívni a beléjük rejtett történeteket. Kezdeti undorát szégyennel gyűri le. Szégyelli magát, amiért nem képes megfelelni az anyjának, akit szintén Jadwigának hívnak, és külsőre csakugyan úgy néz ki, mintha lányának felnagyított, idősebb mása lenne. Egyforma kötényt és egyforma ruhákat hordanak. Mire Jadwiga felcseperedik, hogyha anyja kendő alá rejti őszülő haját, már csak közelről lehet őket megkülönböztetni. A kunyhó közelében azonban senki sem él, aki összetéveszthetné kettejüket, a madarak pedig tudják a különbséget.

Jadwiga erdei pinty. Énekes rigó. Szajkó. Varjú. Fekete holló. A madarak tudata éppolyan könnyű, akár a csontjaik – nem szegezi őket sem földhöz, sem múlthoz. Hollóként kereng, szajkóként rikácsol a fák között. Madárként száll, de apránként megtanulja, hogy éhségét csak az emberekbe zárt történetek csillapítják. A kiszáradt csontokat szívja ki, amelyekből már elfoszlott az önáltatás, és csak a csupasz igazságok maradtak. Ha akar valamit, elveszi. Tíz körmével kaparja ki a földből a csontokat. Egyedül él az erdő mélyén az eleven kunyhóban, amely éjjelente együtt lélegzik vele. Ha néhanapján mégis magányosnak érzi magát, madárrá válik, és végigröpül a falvak fölött, leszáll, megkocogtatja az ablakokat a csőrével. Ahol szívesen látják, ott csókot és ölelést lop magának, elveszi, amit akar, aztán elszáll, eltűnik az erdőben, nem felel többet sem a gyűlölködő, sem a kétségbeesett hívásokra. Az öleléssel egyszer magával viszi az élet magvát, ami szárba szökken benne. Jadwiga lánygyermeket szül az erdőben, és őt is Jadwigának nevezi el. Újra két Jadwiga lakik az eleven kunyhóban, ahol értékesebb az élet, mert folyvást a halál peremén egyensúlyozik.

Jadwiga tanítgatja a lányát. Először csirkecsontot őröl porrá a mozsarában, és cukorsziruppal fedi el a varázslat keserűségét. A rossz ízt azonban idővel elnyomja a birtoklás öröme, és Jadwiga csontról csontra tanítja lányának az életet és a halált. Gyűjtik magukba a történeteket, udvarukban tyúkok kárálnak, vackorfájuk hegyéről egy rigó figyeli, ahogy az udvaron forognak egyforma, fehér kötényükben, amelyre együtt hímeztek piros, keresztszemes mintákat.

– Jaga, Jaga, Jadwiga, csont a csontomból, örök történet – énekli Jadwiga, és a lánya vele énekel.

Jadwiga a kunyhó. Cölöplábakon áll az erdő mélyén, amely egyetlen országhoz sem tartozik. Az épület zsindelyteteje alatt mégis fontos határvonal húzódik: az, amelyik az életet és a halált választja el. Ezért vannak a bal oldali ablakában eleven virágok, a jobb oldaliban fakóra kopott madárkoponyák. Jadwiga hallgatja a szél süvítését az ereszen, miközben a padláson motozó egerek megbizsergetik a bőrét, és a gerendában percegő szúk a húsába vájnak. A kunyhó tudata nehéz, lehúzza Jadwigát a mélybe, hogy gondolatai elkeveredjenek a föld gondolataival. Így csak ritkán jut eszébe a lánya, aki madárként szárnyal valahol, mert még nem tanulta meg, hogy egyedül az emberek történetei adhatnak valódi erőt neki. Madár vagy tán, te ostoba, mondta neki Jadwiga, mielőtt elrepült, és ezzel ugyanúgy elvetette benne a keserűség magvát, ahogy az anyja is elvetette őbenne. De a kunyhóban jó. A cölöpök eleven fák voltak valaha, ezért a gyökereik szerteágaznak, és behálózzák a földben rejtőző csontokat. Jadwiga pedig hallgat az éhségére, és elveszi, ami jár neki.

Jadwiga öregasszony. A kunyhója előtt ül egy padon; inge alatt a hasáig lóg a melle, izzad a délelőtti napon. Tyúkok kapirgálnak körülötte, Jadwiga nézi a lábszárukat, csak bőr és inak és csont, csontlábakon szaladgáló csirkék. Várja a lányát, mindennap várja, ha süt a nap, az udvaron, ha esik, akkor a koponyákkal kirakott ablakban ülve, pedig tudja, hogy mire Jadwiga visszatér, már egy újabb Jadwigát hordoz majd a méhében, neki pedig azzal kitelik az ideje. Nehezen jár. Hiába a hosszú évtizedek alatt magába szívott velő, mások történetei, a saját csontjai egyre gyengébbek, úgy képzeli, ha elbotlana a kővel kirakott baromfiudvaron, maga is elporladna, akár a koponyák a mozsártörő alatt. Fütyül a rigó a körtefán, a vén tölgyek ágain azonban varjak ülnek, fel-felkapnak a levegőbe, ám Jadwiga hiába figyeli őket, nem ismeri fel a lányát közöttük.

Aztán egy nyári zivatar kissé elmozdítja a kunyhó ajtajához támasztott létrát, így amikor Jadwiga rálép, a létra kicsúszik alóla, ő pedig fejjel előre a baromfiudvar köveire zuhan. Kifacsarodott tagokkal hever, és a varjak kacagnak fölötte. Miután a madarak az utolsó cafat húst is eltakarítják, nem maradnak csontok utána, csak egy nagy, sötét folt a cölöpök tövében.

Jadwiga felriad a Drezda melletti huzatos raktárépületben. Nem szeret a saját haláláról álmodni, mert azt juttatja eszébe, hogy az ő életének valójában sosincs vége, hogy ugyanazt a történetet kell örökké ismételnie. Meghal, megszületik, újra lesz anyja, és maga is újra anya lesz, hogy folytathassa a véget nem érő harcot önmagával.

Még mindig az oldalán fekve kinyújtóztatja a tagjait, aztán belátja, hogy már épp eléggé feszít a hólyagja ahhoz, hogy a hideg ellenére elbotorkáljon a mosdóig. A mellette fekvő nő lélegzése egyenletes marad, miközben Jadwiga feltápászkodik, és ügyetlenül felhúzza a cipőjét. Talán felfázott, amikor kiterjesztette a testét Drezda pincéinek hűvösébe.

A raktárakhoz tartozó irodahelyiségnek van mosdója, két fülke, napközben bizonyára lehetetlen itt sorra kerülni, de most csak pár percet kell várnia, amíg az egyik ajtón kilépő nő kezébe nem nyomja az elemlámpát – az elektromos hálózat ugyanis továbbra sem működik. Jadwiga gyorsan végez, mégsem indul el visszafelé, hanem lekuporodik, kinyitja a táskáját, és az összegyűrt asztalkendők alól előhúzza a magával hozott koponyát. Belenéz a két szemüregbe, és meggyőződik róla, hogy még mindig pontosan azt látja benne, mint amikor először kézbe vette: a jobban a Drezdát elpusztító lángokat, a balban viszont az erdőt, amely nem tartozik egyetlen országhoz sem.

Mert amíg Jadwiga ki-be járt az élet és a halál kapuján, amíg történeteket lopkodott, és róla is történeteket meséltek, a világ apránként megváltozott körülötte. Elaprózódott az erdő, megfogyatkoztak a madarak, és Jadwiga egyik életében arra eszmélt, hogy többé nem képes visszatalálni a kunyhójába. Szajkóként követte egy acél sínpár két ragyogó sávját a városok felé, ahol a gyárkémények füstöt köptek magukból, és holtjaik csontját kövek alá rejtették az emberek. Átalakult a történet: Jadwiga hiába markolt egyre többet, immár azt sem tudhatta magáénak, ami valaha születésétől fogva hozzá tartozott.

Remegő kézzel matat a táskájában a mozsara után, aztán mégis összeszorítja a fogát, és nyugalmat erőltet magára.

Egy raktárépület mosdója nem alkalmas arra, hogy több életnyi keresés után újra magába olvassza az erdőt. Még van ideje, negyvenhat éves, még épphogy megjelent a szokásos ősz tincs a jobb halántéka fölött, a csontjai épek és erősek, és csak akkor jár összegörnyedve, ha egy egész város súlya nyomja a hátát. A lánya madárként bolyong valahol a világban, de még nem fogadott a méhébe egy újabb Jadwigát, hogy megpecsételje vele az anyja sorsát. Még van ideje. Gondosan visszacsomagolja a koponyát a táskájába, a lekapcsolt elemlámpát a mosdóajtó előtti sámlira teszi, és a sötétben óvatosan lépdelve visszaballag a raktárcsarnokba a fekhelyéhez. A táskáját magához szorítva összegömbölyödik, lehunyja a szemét.

Szörcsögő hangra figyel fel. A nő, akivel osztozik a matracon, az orrát szívja, halkan szipog mellette a sötétben. Jadwiga igyekszik kizárni a bosszantó hangot a tudatából. A matracban érzi, ahogy a másik válla rázkódik, aztán újra csak a szörcsögés, hosszan, hosszan. Jadwiga az ajkába harap, de képtelen türtőztetni magát, gondolatban máris kinyújtózik a nő csontjai felé, hogy megismerhesse a történetét – a koponya azonban ezúttal nem ereszti át, hiába próbálkozik újra és újra.

Jadwiga úgy érzi meg a halált, akár a vándormadarak a Föld mágneses terét. Mégis, amikor érzékszervei Drezdába vezetik, aggódni kezd, hogy mostanra talán ez a képessége is cserben hagyta őt. A városba folyamatosan érkeznek a menekültek keletről, a gyárnegyedben tömegével terelgetik a hadifoglyokat, a Vörös Hadsereg azonban még messze jár. Légi támadásra senki sem számít. Február van, a felhők mögül elő-előkandikál a nap, az ereszeken már csipognak a verebek. Az utcán, a tömegben Jadwiga egy szőke kislányba botlik: prémszegélyes kabátja kigombolva, és amikor felpillant rá, az asszony a sehová sem tartozó erdőt pillantja meg a bal szemében.

– Milyen szép szemed van! – mondja neki Jadwiga, majd körülnézve rájön, hogy a kislány egyetlen felnőtthöz sem tartozik, pedig aligha lehet több ötévesnél. – Hol van az édesanyád?

A gyermek dacosan lesüti a szemét.

– Eltévedtél? – kérdezi Jadwiga.

Félszegen a kislány felé nyújtja a kezét, ő azonban hátraperdül, és összecsapja a tenyerét:

– Hess, madár!

Jadwiga megretten, mert hiába meséltek az emberek történeteket a boszorkányról, aki emberkoponyákkal díszítette a kunyhója kerítését, szemtől szemben még sohasem ismerték fel őt.

– Hess, madár! – A kislány toppant, Jadwiga pedig, ha maradt volna még elég erő a csontjaiban, hogy madárrá váljon, meg sem állna a Frauenkirche kupolájának tetejéig. Így azonban csak sarkon fordul, és sietős léptekkel ott hagyja a gyereket a tömegben.

Eleven ember csontját még sohasem kívánta olyan erővel, mint ahogy most az erdőt óhajtja látni újra, ezért amikor leszáll az éj, elhatározza, hogy a város falaiba bújva próbálja felkutatni a kislányt. A halál azonban aznap éjjel tényleg megérkezik Drezdába, és felfedi a hazug nyugalom mélyén a kegyetlen igazságokat.

Jadwiga végül egy elhamvadt máglya tövében találja meg a gyermeket – ám akkor már egyedül a koponyacsontról tudja teljes bizonyossággal megállapítani, hogy valóban hozzá tartozott. Jó darabig kuporog az utcaköveken, hangosan köhög a füstben, és nézi, egyre nézi a bal szemgödörben fodrozódó erdőt.

Jadwiga ételért áll sorban a raktárban. Friss cipókat hoztak a közeli faluból, mindenkinek csak egy darabka jár, egy fél vöröshagymával. A hagyma közepén apró, zöld hajtás, az asszony ezt rágcsálja el először, kicsordul tőle a könnye. Reggel meg akarta nézni magának a nőt, akivel a matracon osztozott, ám amikor felébredt, már csak egy összehajtogatott pokróc hevert mellette, és egy ruhákkal teletömött vászonbatyu. Jadwiga semmilyen holmiját nem meri hátrahagyni, noha tart tőle, hogy estig elfoglalják a helyét. Mégis felveszi a kabátját, magához szorítja a bordó táskát, és kilép a szabadba.

A halott város háttere előtt megelevenedik a táj: az úton, az út mentén, és keresztbe-kasul a havas mezőn emberek vonulnak, ki felpakolva, mások csomag nélkül, többen kabát nélkül, néhányan mezítláb. Úgy menekülnek, mintha Drezda tüze képes lenne utánuk nyúlni, hogy visszarántsa őket önmagába. Pedig a város immár néma és mozdulatlan, még Jadwiga is alig érzi a közelségét a cipője talpa alatt meg-megdobbanó földben. A katona, akinek a tacskóját Blitznek hívják, épp egy talicskás férfival kiabál: nem, nem maradhatnak, itt képtelenség több embert elszállásolni, egészségügyi okokból, értse már meg. De a talicskás nem érti, egyre azt hajtogatja, hogy neki itt meg kell várnia a családját. Ahogy elhalad mellette, Jadwiga leküzdi a késztetést, hogy a csontjaiból kiolvassa a történetét.

A keresztútnál apró termetű, fiatal nő álldogál, minden érkezőhöz odaszalad:

– Mondja, nem látta a kislányomat? Hetti. Hettinek hívják.

Jadwiga hátrébb húzódva figyeli. A nő rövid, szőke haja kikandikál a kötött sapka alól, sápadt bőre mostanra kipirult a hidegtől és a kiabálástól. Ha kedvesek vele, elpityeredik, ha gorombák, ő is gorombára vált:

– Maga ott hagyta a szívét is Drezdában!

Jadwiga hallgatja, és többé már a nő csontjaira sincs szüksége ahhoz, hogy kitalálja a történetét.

– Mondja, nem látta a kislányomat? – perdül elébe a fiatalasszony, majd hirtelen elhallgat, és Jadwiga már attól fél, hogy ő is meglátta benne a madarat. A nő azonban nem szól, csak a homlokára szaladnak ráncok. A szeme éppolyan zöld, mint a lányáé, de mögötte nincs sem erdő, sem varázslat.

– Maga aludt mellettem a matracon – mondja végül, de Jadwiga nem válaszol.

– Meg sem szólalt az este – folytatja rosszallóan az asszony, aztán elbizonytalanodik. – Beszél egyáltalán németül?

– Igen – feleli Jadwiga. Még mindig rekedt a hangja. – Csak nem volt mit mondanom.

A nő megenyhül, elmosolyodik.

– De nem német. Hallom. Lengyel? – találgatja.

Jadwiga rábólint, pedig az erdő, ahol először megszületett, nem tartozott egyetlen országhoz sem. De a szláv nyelveket érti legjobban – és a madarakat.

– Hogy hívják?

– Jadwiga.

– Hedwig – mutatkozik be a nő. Még mindig mosolyog. – Hedwignek hívják a lányomat is. Úgy néz ki, mint én, csak ekkora – mutatja. Aztán mondja, mondja újra, amit az imént Jadwiga már többször végighallgatott, de Hedwig rázúdítja magát, és a szavak között rejtőzik el a koponyájában lapuló félelem elől.

Jadwiga pedig nem képes azt hazudni, hogy nem látta a kislányt, hanem annyit felel:

– Keressük együtt!

Fel-alá járkálnak a városból menekülő emberek között az olvadó hóban, sáros latyakban. Jadwiga lyukas cipőjében cuppog a víz, mégsem panaszkodik. Szeme sarkából nézi Hedwiget, nézi a szőke haját, világos bőrét, pisze orrát – kívülről egyetlen részletében sem hasonlít hozzá, belülről azonban annyira ismerős, hogy Jadwiga komolyan fontolóra veszi, nemcsak az egykori erdő hullott darabokra, hanem darabokra hullott ő maga, sőt, talán a történet is. Vajon milyen lenne olyan anya mellett felnőni, akiben nincs varázslat, és soha nem kényszeríti varázslatra?

– Hetti fél a madaraktól – magyarázza Hedwig. – Mielőtt elkeveredtünk egymástól a tömegben, azt hajtogatta, hogy őt egy nagy, fekete madár figyeli. Ne nevessen ki, Jadwiga, de képzelje, még azt is mondta, hogy ez a madár el fog lopni tőle valamit! – Hedwig szipogni kezd, kesztyűjébe törli a könnyeit. – Ki tudja, lehet, hogy tényleg egy fekete madár vitte el a lányomat.

Varjak ülnek az út menti nyárfákon, Hedwig megrázza az öklét feléjük. Meg sem moccannak. Jadwiga felnéz rájuk, mire a madarak kitárják a szárnyukat, és kerengeni kezdenek a fejük felett. Milyen lenne egy másik történetben élni?

– Hetti! Hetti! – kiabálja Hedwig, és előrerohan, mert újabb embercsoport tűnik fel az úton.

Jadwiga hajlott háttal ballag a nyomában, pedig már nem is nyomja a város terhe a vállát.

– Hetti! Hetti! – kezd el kiabálni ő is, a koponya azonban néma marad a táskájában.

Jadwiga előveszi a mozsarat, leteszi a kicsempézett padlóra az irodahelyiség mosdójában. Előhúzza a táskába rejtett koponyát, és a bal tenyerén tartva, a jobb kezével háromszor elforgatja. A harmadik fordulat után akkorára zsugorodik, mint egy rigó koponyája – bal szemgödrében meg-megvillan a körömhegynyi zöld. Könnyedén belefér a gránitmozsárba. Ha magába szívja a koponyából az erdőt, az talán ahhoz is elég lesz, hogy újra madárrá váljon, hogy felszálljon innen, és hátrahagyja a nappal kiabáló, éjjel síró asszonyt, anélkül hogy megmondaná neki, a lányát hiába keresi.

Koppan a mozsártörő a csempén, ahogy leteszi mégis, és újra kezébe veszi az apróra zsugorított koponyát. Még egyszer elforgatja a tenyerén, ezúttal a másik irányba, amíg vissza nem nyeri eredeti méretét. A bal szemgödörben nagyobbra nő az erdő, a jobban viszont felélénkül a tűz. Jadwiga kíváncsian a lángok felé nyúl, amelyek elragadták a gyermeket, és mielőtt még elránthatná a kezét, a tűz végignyalja két ujját. Felszisszen, hosszan fújkálja a kivörösödött bőrt. Aztán gondol egyet, és a koponyát a térdén egyensúlyozva előkotorja a táskájából a madárcsontokat. Fürgén kiválogatja közülük a pintyét, a szajkóét, a hollóét.

A madarak jobban ismerik nála az erdőt, ezért Jadwiga bedugja a pinty csontját a bal szemüreg zöld lombjai közé, és a pinty szárnyra kap, eltűnik a fák között. Hetti, Hetti, Hetti, dalolja tele az erdőt, ám a kislánynak nem akad nyomára. Jadwiga akkor beküldi a szajkót, ami telerikácsolja a lombokat a gyermek nevével, ám aztán elhal a hangja, és csak a levelek zúgása marad. Utoljára a holló repül. Az ő hangja mély, szinte emberi, és Jadwiga a madár szemén keresztül a saját szemével látja újra az erdőt, az erdőben a kunyhót, és a kunyhó udvarán a körtefát. Hetti azonban nem ül sem a muskátlikkal, sem a koponyákkal díszített ablakban, mert régen túljutott élet és halál határán, és nincs olyan madár, amely onnan visszahozhatná. Károg a holló a kunyhó zsindelytetején, onnan a tölgyfákra száll, felzavarja a varjakat. Jadwiga már nem vágyik újra Jadwiga lenni, aki csak elvenni tud, míg végül minden kihullik az ujjai közül. Helyet szeretne magának egy másik történetben.
Felhúzott térddel ül a Drezda melletti raktár mosdójában, és farkasszemet néz a koponyával, amelyet magába kellene olvasztania, hogy korábbi erejéből visszanyerjen egy keveset. Jadwiga ehelyett óvatosan a bal szemgödörbe dugja a mutatóujját, és ahogy megérzi bőrén a szelet, úgy tesz, mint amikor a város testében rejtőzött el: apróra összehúzza magát, és belebújik a koponyába egészen.

Jadwiga nincs. Bordó kézitáskája az oldalára fordulva hever, hátrahagyott mozsarát nemsokára felkapja és elviszi egy asszony, aki újra birtokolni vágyik valamit, miután Drezdában mindent elveszített.

Hetti van. Meztelen talpa csattog a mosdó kövezetén, csupasz teste reszket a vállára terített asztalkendő alatt, jobb kezének két ujján lüktet a felhólyagosodott a bőr. Sírva hívja az anyját.