Százháromszor hajtja meg.

A világnak úgy lesz vége, hogy sikerül százháromszor félbehajtania valamit. Papírlapot mondjuk. Nem is tudja, hogy ezt egyszer kiszámították. Nem is tudjuk, hogy próbálkozik. Azt sem tudja, hogy ez lehetetlen. Hogy állandóan, a tizedik, tizenegyedik hajtás után, olyan tömzsi csomóvá zsugorodik a papír, hogy nincs az a kéz, az a lapaj vasakarat, ami akárcsak még egyszer félbekényszeríthetné azt a meggyötört lapot. Mégis próbálkozik.

Ahogy a papír zsugorodik, neki úgy kell nőnie. Először ő hajlik, lapul a földre, ahogy megfogja az óriási, leheletvékony irka csücskét, felhajtja, lendületből, s aztán azt a lendületet használva, térdét meghajtva, laposra görnyedve fut vele a szemközti csücsökig. De ahogy a papír hajlik, emelkedik, úgy egyenesedik ő, növekszik is. Mindig épp olyan nagy, hogy még egyet hajthasson rajta.

Ez pedig feltételezi, hogy előbb növi ki ezt az ismert univerzumot, mint az origamija. Egyetlen hajtással előbb. És akkor olyan nagy már, hogy senki fel sem ismerheti, észre sem veheti, hogy ő ember, papírral.

Minden úgy lesz, ahogy kezdetben volt.