– Hét emelet. Ha nem is boldogság, de legalább túlélés – mondja, és kutatni kezd a zsebeiben. Végre a mellényzsebéből, kínos ügyetlenséggel, egy pakli cigarettát és egy gyufás skatulyát kotor elő. Valahol vonyít valami. A hang a hátam mögül jön, egyre hangosabb és egyre ijedtebb, érzem, hogy elzsibbad tőle a tarkóm. Rájövök, csak a folyosóról hallatszódhat ide. Körfűrész sivít fel, a vonyítás hirtelen abbamarad. Csend lesz. Ő nem törődik vele, a paklival van elfoglalva, kocogtatja, forgatja. Szégyenlős mosollyal rágyújt. 

Nagy, sápadt lófeje olyan, mint egy gumimaszk, pofája széthúzódik, elővillannak horpadt, sárga fogai. Kedves arca van, abszintzöld szeme, hosszúkás, váratlanul hegyes orra. Hadonászni kezd, szűk erkélyére kitett kempingszékében majdnem hátrabillen.

– Molylepkék. Egész évben valósággal rajzanak. A jelenlétük anomália. Egy a sok közül. 

Hirtelen észbe kap, az asztalról egy műanyagpoharat kap fel, és gyakorlott mozdulattal az oldalfal tejüveg sávja melletti sarokba ékelt, bágyadtan pislogó tűzjelzőre pattintja. 

– Biztos, ami biztos. Igazából hónapok óta nem volt tűzriadó. Reménytelenül öregszik a gépészetünk, a házkezelőség pedig egyre ritkábban dugja ide az orrát. De mindenféle nyílt láng használata tilos. Szigorúan tilos. Slukkonként lopom el a levegőt.

Feszengek mellette, ahogy dohányzik, légszomjat érzek. Mintha fojtogatna. Alighanem a számomra szokatlan környezet teszi. Észreveszi, hogy gyöngyözik a homlokom. Még néhányat szív a cigarettából, egy konzervdobozba nyomja el a csikket, majd a dobozt lábával az asztal alá tolja. Még egy darabig időzünk az erkélyen. Barátságosan kávéval, sós süteménnyel kínál. Remek a kávé, a sóssütemény igazi főnyeremény. Halkan dúdol magában egy dalt, aránytalanul nagy fejét a ritmusára ingatja. 

Zavarba ejt, nem jut eszembe a következő kérdés. Kikönyökölök a korláton, a ház előtti térséget nézem, a rendíthetetlen nyugalmat, s az üvegfalat, ami elválaszt tőle. Észreveszi.

– Gyakran kortyolok konyakot itt. Szép, telt konyakospoharam van. Olyan formás, mint egy nő – mondja mohón, és éhes tekintetével végigmér. Lehet, hogy én vagyok az első női látogatója. Vagy inkább az első látogatója, amióta itt van. Angela Simmons, újságírónő – és Lucio Giallo, száműzött csúcstalálkozója. Most egész közel érzem magamhoz. Nem félek. Tőle nem. Helyes ember, furcsa, egészségtelen alakja van, mint egy homokóra. Nem hiszem, hogy sok dolga lett volna nővel. Alighanem ő is zavarban van most, hogy bejelentkeztem hozzá.

– Néha a konyakospoháron át nézem a tájat. Legjobban az otthoni nap alkonyi fénye hiányzik. Éjjel-nappal égnek a neonok, fehéren világítanak. Csak ha áramszünet van, akkor van sötétség. No meg akkor kapcsolják le őket, amikor a nagytakarítás van. Hatalmas porszívókocsi megy végig emeletről emeletre, mázsaszám szívja össze a döglött molylepkéket.

Úgy látszik, ez a lepke dolog a mániája. Mániás lehet, egészen biztos. Nem is látok lepkéket sehol. Nem zavartatja magát, mesél tovább.

– Olyankor nem tanácsos kimenni a folyosóra. Lakik itt néhány veszélyes alak. Úgy értem, igazán veszélyes. Mert kicsit mindannyian veszélyesek vagyunk. Bevackolom magam a lakásomba, gondolkodom, diktálok a Befalazott Hölgynek. Ő a közvetlen szomszédom. Egyik oldalamon ő lakik, minden este diktálok neki. Érzéki, szép, ostoba történeteket, erotikus kalandokat, néha késelős krimit. Hálás érte, reggel átcsúsztatja a tisztázatot egy résen. Korrektúrázni már nem kell. A másik oldalamon Bert Bubble lakik, névtáblája szerint zeneszerző és sorozatgyilkos. Ritkán mutatkozik, nem sok vizet zavar. Szerencsére rosszul hallok, így nem idegesít a kakofónia, ami a lakásából árad. – Meglehet, nem is vonyítás volt, amit hallottam. Talán egy szimfónia.

– Visszatérve a nagytakarításra, olyankor szorosan csukva tartom az ablakokat. Kint az ablaktisztító dolgozik. Néha rátapasztja az ablakomra azt a denevérszerű képét, leskelődik, csúfondárosan öltögeti a nyelvét. Olykor rajta marad a ragacsos nyála az üvegen. Még az itteni viszonyok között is az egyik legkellemetlenebb alak. De ő, legalább, normális – mondja, és a normális szóra gúnyosan legyint egyet. 

Ismét kipillantok, nézem tovább a tájat, amit élesen megszakít a kráter. Követi a tekintetemet, a kráterre tereli a szót.

– A legenda szerint az egyik első lakó egy költő volt. Fiatal, sovány, zárkózott férfi. A lelke fehér, mint hósapka a Földön. Hazavágyott. Mindig a szerelmére gondolt, őt várta, verset írt a lépte nyomán felverődő porról, hozzá imádkozott. Egyszer egy hullócsillag esett a ház mellé. A férfi reggelre meghalt. 

Buta történet, gondolom magamban, a kráter évezredekkel régebbi, mint ez a ház. Elnézően mosolygok. 

Ettől ideges lesz, felpattan, bemegy a könyvespolcához, egy vékony kötetet vesz elő. A borítón egy hercegforma fiúcska áll, arcát hullócsillag fénye ragyogja be. Bizonyítékként mutatja, én igyekszem komolyan bólintani. Ő megenyhül. Hellyel kínál a szobában.

Az asztal közepén észreveszek egy mécsest.

– Mint említettem, a házban mindenféle nyílt láng használata tilos. De aki meleg, hazai, sárga fényre vágyik, az titkon éget. Így telnek a napok, egyhangúan, csak ezek a kisebb vétségek hoznak örömet. Így rövidítjük apránként a szenvedésünket. Magunk vagyunk, és a meséink. A mesék, a történetek mindennél fontosabbak. Nekik köszönhetjük a kenyerünket. A könyvek és a géppapír szentek. A könyvekben ötletek rejlenek, a géppapírra pedig újakat írunk. Ez a túlélésünk.

Körbenézek, sehol semmi csúcstechnika, sehol egy képernyő, egy táblagép. Valamelyik túlsó lakásból írógépkopogás hallik. Sok mindent nem értek, talán nem is fogom megérteni soha. Talán jobb is így.

Közszolgáltatásokról magyaráz, áramszünetről, amely az egész negyedik emeletet kipusztította, lezárták azt a területet, most vérfolyosóként emlegetik. Aztán valami időkimaradásról hadovál, tárgyakról, amelyek eltűntek, és soha nem kerültek elő. Látja rajtam, hogy megrettenek, csitít, vigasztalni próbál. 

– Sok a házban az anomália. De elviseljük. A lakóközösség többsége nagyon jó ember. Nagyon jó.

A múltjáról kezdem faggatni. Azon kapom magam, hogy kiabálok vele, ő is emelt hangon beszél. Ha valaki a folyosón hallgatózik – hideglelős gondolat – azt hiheti, hogy veszekedünk. Pedig erről szó sincs. Ez az ember enyhén süket. Orvos volt, kórboncnoknak tanult, de csak pár évet dolgozott a szakmájában. Megbetegedett, egy fertőzés miatt hónapokat feküdt kórházban. A hallása is akkor romlott meg. Kertvárosban élt, a kerületi lapba kezdett írogatni. Azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a szövegeiben a megengedettnél egy csöppet több volt az erotika. 

– Ez a deviánsok Noé-bárkája – mutat körbe makacs büszkeséggel, nyilván a házra utalva. – Egyszerre sosem vagyunk többen, mint ötszázan. Nincs zsúfoltság. De odahaza sincs nagy tolongás. A tudatos családtervezés, a géntechnológia. Az emberiség belépett a normalitás korába. A gonosz szomszédokat ide száműzték – mondja, és elneveti magát. – Ide kerültek a kíváncsi, magányos öregasszonyok, a hallgatózók, a lábtörlőtolvajok, a hangosan szeretkezők, a hajnalban fúró-faragók, a különcök, a perverzek – sorolja, sorolja, látható élvezettel. 

– A gyűjtögetők, a katatónok is mind itt vannak. És azok, akik mezítláb járnak. A zugivók is, a sci-fi rajongók, a szólásszabadság hívei. Mindenki, aki a környezete számára kellemetlennek találtatott, most egyetlen társasházban elfér. 

– A sorozatgyilkosok és a szadisták is – próbálom lelombozni.

– Kormányzati döntés volt. Az, hogy ki ártalmatlan, az szituációfüggő, mondta a kormánybiztos. Ennek isszuk a levét. Széplelkek és szörnyetegek kényszerházassága. A legmagányosabb frigy. De néha a szörnyekre és az őrültekre is nagy szükségünk van. Mert a horror és a fantasy a legkelendőbbek. Azok érik a legtöbbet – teszi hozzá bennfentesen.  

Csóválom a fejem, az elmondottakon gondolkodom, alig hinném, hogy csak ötszázan lehetnek. Vagy már ennyire normálisak lennénk? 

Lucio a lemezjátszójához lép. A kedvencem, mondja, és belehuppan a sarokban lévő, kényelmesnek tűnő fotelbe. 

“Time is a monster that lives in our clocks

It’s heartless and shows no remorse

Consuming our future as we fight

That hundred year war

Time is a soldier steady and true

Relentlessly trudging along

And time takes no prisoners

Nothing but time marches on”

– énekli Ray Price. Nekem kicsit hangos, neki pont jó.

Kis idő múlva kisétálunk a folyosóra. Most látom először. Elvégre az erkélyen át jöttem, mint egy kísértet. Nem is olyan félelmetes, mint gondoltam. De mocskosabb és bűzösebb, mint gondoltam. A folyosó végén társalgó, épp nincs benne senki, elhagyott dominók hevernek a földön. A falat egy virágos festmény díszíti, nincs benne semmi vészjósló. Lucio a démongyerekről mesél, akit Lamberto enged ki néha az ötödikről. Ő hozza-viszi az álmunk – teszi hozzá. 

Azon kapom magam, hogy Lucióval együtt nevetek. Elérünk a folyosó végére. A három liftből kettő működik. Az egyik zárva van. Állandóan zárva van – hangsúlyozza Lucio. Az a szellemlift. Nem tudni, ki közlekedik vele, de néha látni egy különös alakot a színezett üvegen át.

Leérünk a földszintre, szédülten felnézek, a lépcsőház olyan belülről, mint egy csigaház. Valahonnan kanálcsörgés hallatszik.

– Csak kanalainkat veszthetjük – bölcselkedik újdonsült barátom. Elvezet egészen az auláig, majd ki, a hét kapu egyikén, a kertnek becézett homokos térségre, egész a zsilipig, ahonnan én is jöttem. Egy nagy, kerek vasajtót mutat. 

Ide jön el minden hónap első hétfőjén Giovanni és David – magyarázza. - A nagy gégecsövet bedugják a lyukon át, és áramlik a levegő. Ha érkeznek, az ünnep. Amikor feltűnik a két űrruhás alak, már messziről integetek nekik. Davidnek dróthaja van, sasorra és állandóan mókázik. Giovanni is egy nagy bohóc. Mulatságos emberek és élénk a fantáziájuk, nem csoda, hogy ide, a végekre űzte őket a sorsuk.

– A házközösség eléggé összetart. Már a békésebbek – sandít rám bizalmasan. Én gyűjtöm össze tőlük az irományaikat, és adom át Giovanninak és Davidnek. Aki nem ír, az meghal. Aki ír, az halhatatlan. Giovanni és David leltárba veszi az elkészült írásokat, és megkapjuk az ételszállítmányunkat.

– Nos, nekem és Giovanninak van egy titkos kis megállapodásunk. Néha egy-egy pornónovella is születik – mondja kacsintva – és én egy-egy pakli cigarettát és egy-egy doboz gyufát találok a babkonzervek és a száraztészta között.

Lucio elkomorodik, és szomorúan rám néz.

– Ha eddig nem voltam eléggé világos: nem az a közös a lakókban, hogy őrültek. Hanem hogy mindannyian írók.

Ő volt a Kalauzom. És attól tartok, ennek a riportnak sosem lesz vége. Felnézek az égre, a kék Föld szürke porlabda lett. A harmadikon egy lakó üti-veri a szőnyeget. Micsoda tarka folt ez a ház a Holdon. Húsból és álmokból fércelt patchwork. Kezd alábbhagyni a rettegés, és győzni a büszkeség bennem: elvégre mi írjuk a világirodalmat. És valami azt súgja, ez mindig így volt: mi vagyunk a múlt is. 

Az idő furcsaságai jutnak eszembe – és a sok-sok műkedvelő költemény a Holdról. Már nem reménykedem a szabadulásban: így is szabad vagyok. 

Ajtóról ajtóra járok, gyűlnek az életút interjúim. Látok csodákat, és látok szörnyűségeket. 

Havonta adom le a fejezeteket. Próbálok beilleszkedni a be nem illeszkedők közé. Egy molylepke kering a neonlámpa körül.

(First published in Galaktika magazine, 2014)